Kell a fegyelem kényelme?
A demokráciát elbénázzuk, az anarchia eredeti szellemiségéről keveset tudunk, az autokrata vezető utasításait meg simán bekajáljuk. Tényleg ennyire manipulálhatóak vagyunk? Tényleg szeretjük, ha irányítanak minket?
A Hevesi Sándor Színház a közelmúltban mutatta be Todd Strasser regénye, és Ron Jones tanulmánya alapján készült A Hullám című drámát, melyet Tasnádi István átiratából Vidovszky György állított színpadra. Az előadás 2012-ben debütált a fővárosi Bárka Színházban, a mostani darab annak egy felújított változata. Az alapsztori megtörtént eseményt dolgoz fel, melyből 2008-ban egy német film is készült.
Az előadás akár unalmas politikaelméleti gyorstalpaló is lehetne, ha nem lenne sokkal inkább színház a javából. Színház, ami egyszerre látványos, fájdalmasan szórakoztató és elgondolkodtatóan drámai. Színház, ami a (közel)múltból építkezik, de nagyon is nekünk szól. És színház, ami olyan kérdéseket feszeget, amik örökké aktuálisak, ám nem akarja a szánkba rágni a választ.
A Hullámot a kételkedés és a hitetlenkedés gerjeszti; a diákok nem akarják elhinni, hogy a nácizmushoz, vagy a kommunizmushoz hasonló diktatórikus rendszer napjainkban is kiépülhet. Ezért tanáruk, Dégi Kristóf (Sztarenki Pál) egy autokráciával, anarchizmussal és demokráciával foglalkozó iskolai projekthét keretében elhatározza, hogy interaktív módon, a tanórán hoz létre egy ilyen elnyomó rendszert. Ahol ő lesz a vezér! Beszervezésképpen mindenkit megbélyegez és felcímkéz (az előadás egyik legütősebb képe a nyakukban céltáblát viselő diákok sorfala.) A gépezet aztán beindul... a dolgok eldurvulnak; kilépnek az osztályterem világából.
A közösség túlnő az egyénen, a fegyelem kényelme elnyomja az identitást és az önálló gondolatokat. A csoport manipulációs technikái pedig épp azt darálják be a legjobban, aki a legrosszabb körülmények közül érkezik a rendszerbe (Guszti – Zsíros Viktor), és ő bármire képes ennek fenntartásáért! A Hullámnak van egyezményes jele (karjelzés), viselete (kék szalag) és külső ellensége (néhány lázadó, röplapozó diák). A Hullámot és annak vezérét ezért mindenáron meg kell védeni: besúgói hálózattal, vagy ha kell fegyverrel.
A történet egyik groteszksége abban rejlik, hogy a Dégi által létrehozott autokrácia pillanatok alatt működőképes lesz, míg a tanártársa/szerelme Nagy Ágota (Kovács Olga) által vezetett demokrácia-kurzus működésképtelen. A többség által megválasztott, megszavazott vezetők gyorsan cserélődnek. Elnökségük alatt csak a népet szívatják és hatalmaskodni akarnak mások felett. Az anarchia-óra pedig maga a vicc, hiszen a legkockafejűbb tanár, Koblényi Árpád (Andics Tibor) nyúlta le ezt a projektet (épp Dégi elől). Ráadásul nem érti, hogy miért kevés egy interaktív anarchia-órához az, hogy okostelefonról egy ősrégi Sex Pistols számot nyomat és kendőt köt a fejére.
A Hullám – ahogy a fizikában is – egy rendszer állapotváltozását jelzi. A hullámnak kell valamilyen közeg, melyben terjedhet és energiát szállíthat. De ez itt nem jó energia. Bár akiket beszippantott, annak érzik. Mert úgy gondolják, végre tartoznak valahová. Végre létrehoznak valamit; és ez elsőre jobbnak tűnik, mint céltalanul tengődni. Az elnyomásnak ez a legfélelmetesebb tulajdonsága.
A rendszerben, vagyis az osztályban fokozatosan eltűnik az egyéniség. A kezdetben többféle véleményt és stílust (meditáló hippi, feketeruhás goth, divatcica és radikális jobboldali srác) képviselő diáksereg – mely eleinte szépen leképezi a társadalom egészében fellelhető mentalitás és életmódbeli különbségeket – egy manipulált, vezényszóra mozgó, „no-name" tömeggé válik. A tanári kar az igazgatóval (Debrei Zsuzsanna) és a csekély számú lázadóval együtt tehetetlen.
És ha már mozgásnál tartunk: az előadás legnagyobb erőssége épp a koreográfiában (Gyevi Bíró Eszter) és a tökéletes díszletben (Heike Vollmer) rejlik. Olyannyira, hogy maga a színészi játék néha alá is rendelődik mindennek. A kulcsfigura egyértelműen a tanár/vezér: Sztarenki néhány kezdeti bizonytalanság után szépen hozza is ezt a karaktert. A színpadon szó szerint hullámzás van, hiszen a tér „fentből" és „lentből" áll. Egy óriási, lépcsőzetes tribünt látunk, ami hol egy poroszos osztálytermet, hol lelátót, hol pedig a társadalmi/hatalmi hierarchiát szimbolizálja. Az előadás dinamikáját ez a vertikális fel-le mozgás adja. De közben ott vannak a tömeget szórakoztató akrobaták is (akik szintén egyre uniformizáltabbá válnak). Mert a pillanatnyi (lélegzetvételnyi) szünetekben kell a show (a cirkusz) a népnek. Annál is inkább, mert nem lehetünk külső szemlélői az egyre gyorsuló és drámaibbá váló eseményeknek. A vezér nekünk is beszél, a röplapokat nekünk is osztják; bár ez utóbbi csak kevesekhez jut el. Az akció pedig éppolyan erőtlen, mint a lázadó gondolatok (és sajnos néhány helyzetben az ezeket képviselő színészek is).
Közben végig érezzük, hogy eljön az a pont, amikor a legmagasabbra csapnak a hullámok. A tribün lépcsőzetessége eltűnik, csak egy hatalmasra nőtt dobogó marad. Nagygyűlésre készül a vezér, illetve a tanár, hogy véget vessen a szörnyűségbe torkolló projektnek, és hogy levonja a hét tanulságait. A mikrofon a közönség felé néz, koncentrált fényben látjuk a szónokot. Akár sikerülhetne is a Hullám megszűntetése, felszámolása. Ha... nem lenne az a bizonyos srác, aki bármire képes a rendszer fenntartásáért.
Általában ha előkerül egy pisztoly a színpadon, az a végén el is sül. Itt most szakít a rendező ezzel a közhellyel. Az eredmény így még hatásosabb. Nem tudjuk, csak a szimbólumokból sejtjük, hogy ki az áldozat. Egy biztos, mi is azok vagyunk. Hacsak meg nem tanuljuk jól a leckét; az autokrácia és a demokrácia közötti különbséget. De még ez is kevés, mert ez utóbbi úgy látszik sérülékeny. Nem könnyű jól működtetni. Az oktatást korán el kell, kezdeni, interaktív módon. Hogy ez a mentalitás legyen mintakövető.
(Ja, az előadás egyfelvonásos, mert a Hullámot nem lehet félúton megtörni.)
Pánczél Petra
2015. november 21.
