Turbuly Lilla: Fáradtlila jelenés a Valóság megállóban
Tennessee Williams drámája megosztja a hivatásos és nem hivatásos színháznézőket: eljárt felette az idő, ahogy sok más, a huszadik század közepén született amerikai dráma felett is, giccses, pszichologizáló, hiteltelen – mondják, akik nem szeretik. Kedvelői az emberi kapcsolatok kimeríthetetlen ambivalenciájára, a szerelem és a vágy örök természetére, és a darab nyújtotta színészi lehetőségekre hivatkoznak.
A zalaegerszegi előadást és a nézői reakciókat nézve/hallgatva az volt a benyomásom, hogy a közönség jelentős része először találkozott a történettel, így nem voltak ilyen prekoncepciói. (Ahogy egyébként a színházba járók jelentős része egyszer találkozik egy darabbal, még ha ezt mi, állandóan színházba járó kritikusok hajlamosak vagyunk is elfelejteni.) Nem csoda, a harmincas-negyvenes korosztálynak már egyáltalán nem biztos, hogy ismerős az 1951-es vagy akár az 1995-ös filmfeldolgozás, és színházi előképük se nagyon lehet, bár a darab két-háromévente feltűnik valamelyik színház repertoárjában, de se Zalaegerszegen, se a környékén nem játszották még.
Kiss Csaba rendező ellenben már harmadszor állította színpadra. Először még egészen fiatalon, 1996-ban Győrben, aztán 2012-ben Miskolcon (ott a felesége, Györgyi Anna játszotta a főszerepet). Most kifejezetten erre a darabra hívták Egerszegre, a darabot pedig nagy valószínűséggel azért választották, mert a Hevesinek van egy Pap Lujzája – életkorban és tehetségben ehhez az emblematikus szerephez illő tagja.
Pap Lujza egyébként egyáltalán nem az a színésznő, akiről elsőre Blanche jutna eszünkbe. Finom, visszafogott, távol áll tőle minden magamutogatás. Az a színésznő, akiről (jobb híján, mert nehéz megfogalmazni) azt szokták írni, hogy az eszköztelennek tűnő, erős színpadi létezés az eleme. Mindez ott van az ő Blanche-ában, aki így más, rejtekezően sebzettebb, szerethetőbb és megérthetőbb lett, mint ahogy megszoktuk. Ahogy fáradtlila eleganciájával (jelmez: Balla Ildikó) lassan besétál a csak nevében elegáns, a valóságban zajos, földközelien közönséges környékre, az távoli bolygók találkozása. Ennél távolabb már csak Stanley világa áll Blanche-étól. Jelzi a megvető, böffenésszerű nevetés, amivel a férfi Blanche irodalomtanárságát nyugtázza. Mihály Péter Stanley-je két lábbal áll a földön, már amikor nem szerelmetes motorbiciklijén gurul. Megteremtette a maga világát: szerető, szolgálatkész feleség (néhány pofon ebbe, ha éppen többet ivott a kelleténél, mindkettejüknek belefér), gyerek, póker a haverokkal és a sörösüvegekkel. Az öntudatos amerikai munkás, aki már nem szereti, ha lengyel származására emlékeztetik. És ezt a miniuniverzumot minden eszközzel meg akarja védeni. Pap Lujza és Mihály Péter pontosan kijelölik a két főszereplő határait: esendőség, szeretetvágyat leplező tartás, álmok és finom manírok az egyik, erőbe és agresszióba hajló, egyszerre védő és támadó játszmák, kőkemény realitás a másik oldalon.
Milyen megküzdési és életstratégiák maradnak egy nőnek ebben a macsóalapú társadalomban? Az előadás e kérdésben határozottan kirajzol egy férfi – női törésvonalat. Lehet alkalmazkodni a szeretett férfihoz, ahogy Kováts Dóra simulékonyan kedves, a két, számára fontos embert (hiszen Blanche-ot is nagyon szereti) egy fedél alatt tudni akaró Stellája teszi. Vagy átvenni az irányítást, és a maga harcos, kissé ordenáré, de jószívű módján rossz gyerekként gardírozni az ebbe többé-kevésbé belenyugvó férjet (Fritz Attila játssza), ahogy Támadi Anita Eunice szerepében teszi. Vagy a dominanciát finomabb, manipulatív eszközökkel fenntartani, ahogy vélhetően Mitch csak emlegetett édesanyja teheti. Bellus Attila szépen kihozza Mitch karakteréből az anyját őszintén szerető, de a gyermeki szerepben ragadástól mégiscsak szenvedő, Blanche-ban a nagy lehetőséget látó férfit. Aki azonban ahhoz már túlságosan gyáva, hogy kiálljon a nő mellett, és túltegye magát környezete értékítéletén.
Balla Ildikó jól használható, ugyanakkor jelentéses teret tervezett a játékhoz. A Stelláék lakrészét uraló, a színpad közepére kerülő termetes ágy jelzi, hogy a vágy, a szexualitás a szereplők egyik fő mozgatórugója. Itt zajlik Stella és Stenley szeretkezése, amelynek Blanche-sal együtt mi is fültanúi vagyunk, és itt bízzák a képzeletünkre azt, hogy mi történt Stanley és Blanche között – amelynek már csak a következményeit, a testileg-lelkileg megbénult Blanche-ot látjuk. De minden más tárgynak is többletjelentése van Blanche tábori ágyától kezdve a színes függönyig, a csupasz lámpára kerülő lampionig.
Ebben az előadásban nincsen semmi különös. Nem helyezi más korba és időbe a játékot, nem szakad el nagyobb mértékben a játszási hagyománytól, nem értelmezi át a darabot. Egyszerűen csak a helyén van benne minden. Pontosan kidolgozták a karaktereket, a szereplők közötti viszonyokat, és a színészvezetésnek köszönhetően mindenki a tőle telhető legjobban teszi a dolgát. Így aztán A vágy villamosa is azon előadások közé tartozik, amelyben a zalaegerszegi társulat bizonyítja, hogy egy jó rendezővel minőségi teljesítményre képes.
Turbuly Lilla
2023. január 3.
