Bertolt Brecht A szecsuáni jólélek című darabjának nagyszínpadi előadásáról
A XX. századi drámát és színjátszást megújító emblematikus egyéniség, a német Bertolt Brecht érett (az 1940-es évek elejére datálható) alkotói korszakában írott művét (Nemes Nagy Ágnes fordításában, Paul Dessau zenei betéteinek felhasználásával, „zenés példázat” műfaji megjelöléssel), „a jó embert keresünk” filozófiájának napjainkra vonatkoztatott aktualitását mottóul választva, mutatta be az egerszegi színház társulata.
A szerző művének eredeti kérdésfelvetése egyszerre morális és filozofikus: az égi szférából megfellebbezhetetlen küldetéssel „érkező” három isten – az evilági (földi) hús-vér emberek között –, talál- e az értékrendjének morálisan megfelelő „jó embereket”? A darab eseménysora nem tagolódik különböző (alá-fölérendelt) szintekre, egységesen „emberlakta” szférában játszódik. Az emberi alakban Szecsuánba „alászálló” istenségek elsőként Vang vízárussal találkoznak, akitől éjszakai szállás iránt érdeklődnek, ám befogadásukra egyetlen személy, Sen Te, az utcalány „elkötelezettsége” jelent garanciát. Az istenek ajándéka azonban nem marad el: az addig testi szolgáltatásai árulásából élő lány számára nyújtott pénzbeli támogatásuk (alakjában felfedezik küldetésük céljának prototípusát), megnyitja előtte az „isteni célok” megvalósításának lehetőségét. Sen Te vállalkozásban realizálódó anyagi jóléte, nem változtat személyiségén, az önérvényesülés hedonisztikus életfilozófiája helyett, alapvető feladatának a körülötte élő szegények (rokonok, ismerősök, rászorulók) segítésének misszióját vállalja magára. A lány önzetlen jószívűségét kihasználók folyamatosan bővülő körének igénye fokozatosan teljesíthetetlenné válik, ezért Sen Te figurája kettős szerepre „osztódik”, személyisége eredetiségének megőrzésével egyetemben (a környezetében élők tudtán kívül) Sui Ta (férfialak), a kíméletlenül racionalista vállalkozó attitűdjét is életre kelti. A „jó ember” szociálisan segítő figurájára építkező eseményszál mellett, létezik a darabnak, érzelmi vonulata is. A „női” főhőst, a férjhezmenetel lehetőségének köteléke fűzi, az érte rajongó, a nála generácionálisan korosabb, Sui Fu jómódú borbélyhoz, valamint a kettejük kapcsolatának realizmusát magában hordozó (interperszonális viszonyukat egyéni színben is megjelenített), Jang Szun, állástalan repülőhöz.
Brecht darabjának cselekménye a „jóságot”, mint alapvető emberi tulajdonságot állítja középpontba, a végső konklúzió levonását, drámájának üzenetét azonban mégis lezáratlanul, az olvasó/néző „értékítéletére” bízza: („Tisztelt közönség, kulcsot te találj...”).
A Hevesi Sándor Színházban bemutatott Brecht mű, Csiszár Imre rendezői koncepciójában nem az emberi habitusok, viselkedésformák, hanem a társadalmi közeg meghatározó jellegét (az egyéni cselekvés társadalmi viszonyoktól függő determináltságát) hangsúlyozta, amelynek korunkra hangoltságát, aktuális üzenetközvetítését, parabolisztikus jellegét, a színpadi előadás műfaji megjelölése alapján értelmezhetjük. A rendezői interpretáció – felhasználva a brechti elidegenítési effektusok kelléktárát –, alapvetően a hagyományok megőrzését és a napjainkra hangoltság kettőségének vegyítését valósította meg, amelyben az univerzális (korszaktól független) kérdésfelvetéssel egyetemben domináns szerepet kapott a jelenkorunkban is időszerű jelenségre történő reflektálás. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a lecsupaszított, a fehér szín dominanciáját tükröző, rendkívülien zárt és puritán játéktérrel (díszlet) – ugyancsak Csiszár Imre munkája –, kitűnően harmonizáltak Szakács Györgyi rendezői koncepcióhoz igazított, a szereplők egyéniségéhez illő jelmezei.
Az előadás szereplői közül külön ki kell emelnünk Pap Lujza játékát, aki a két felvonásnyi (szokatlanul hosszú) darab kettős szerepében (Sen Te, Sui Ta) dicséretes teljesítményt nyújtott. Szakály Aurél játéka (Vang vízárus) a köznapi figura hitelességének alakításával maradt emlékezetes, míg a három istenség figuráját megformáló Besenczi Árpád, Urházy Gábor László, Farkas Ignác – küldetése teljesítése érdekében –, az esendőségét is vállaló karakteres színrelépéséért érdemel említést. A népes szereplőgárdából Barsi Márton (Jang Szun, állástalan pilóta) alakítását a célja eléréséhez kitartóan ragaszkodó, egyszersmind emocionálisan érzékeny embertípus személyiségének színreviteléért dicsérhetjük. Ecsedi Erzsébet (Jung asszony) a pilóta anyja, Balogh Tamás (Su Fu módos borbély) a szerelmes öregúr alakjának egyedi megformálásával hívta fel magára a néző figyelmét.
A Hevesi színház előadásában bemutatott Brecht darab rendezőjének értelmezése az embert körülvevő világ (társadalom) determinációját helyezi a középpontba. Csiszár Imre interpretációja szerint, korszaktól függetlenül – talán erre utal a cselekmény befejezetlenségének brechti megtartása is –, ez a közeg határozza meg az egyén emberi viszonyulásainak alakulását. Mindenesetre, ha nem is egyenletes ritmusú előadásban – a tanító célzat kizárólagosságának túlzott hangsúlyozása helyett –, a rendezőnek újszerű, látványos formában sikerült elképzelését megvalósítania.
Szemes Béla
