Az üveganya című tragikomikus játék a Hevesi Sándor Színházban
Úgy lenne köztünk, mintha üvegből lenne. Miért kellene eltemetni a föld alá, amikor többet érdemel? Nehéz szavak, igaz, csak egy színpadon hangzanak el. Az üveganya ősbemutatóján.
Hazai színházban még nem játszották Krusovszky Dénes költő drámáját, a zalaiak figyeltek fel a rádiós pályázatra íródott műre. Amely a rendszerváltás korábbi éveibe vezet. Krammer (Bellus Attila), a matektanár is vállalkozásba kezd, de a szinte kötelezően zavarosban halászás balul sül el, börtön lesz a vége. Magára vállalja, amit muszáj, eközben elveszti a családját, a munkáját. Egyedül az édesanyja tart ki mellette. Aki pedig most meghalt. Itthagyott bennünket, megcsalt...
Mi nézők, itt lépünk a történetbe. A temetésre készülődik mindenki. A cég melósai (Besenczi Árpád, Kiss Ernő, Szakály Aurél) a legjobban. Az előzményeket az ő beszélgetésükből hámozzuk ki. Krammer lánya és annak pasija is készül (Lőrinc Nikol, Úrházy Gábor László), valamint a volt feleség és új férje (Ecsedi Erzsébet, Bálint Péter). És a régi barát, kolléga, Lajos is (Baj László). Ki-ki a maga szempontjai szerint beszél Krammerről. Egyesek gúnyosak, mások lenézően, a lánya elnéző, a barát megértő. Jókora tabló ágyaz meg tehát a főhősnek, alapos előkészítettség után alig várjuk, hogy végre előlépjen, s maga mutassa meg fájdalmát. Ekképp a várakozásaink óhatatlanul beváltatlanok kell, hogy maradjanak. Mivel a melósok groteszk figurái és párbeszédei egyaránt jól kidolgozottak, ironikusan mulatságosak, feléjük billenve fejnehéz a darab.
Bellus Attila líraiságba oltott Krammerje nem veheti fel velük a versenyt, az édesanyja és az árulások kapcsán felhangzó monológja árnyalt ugyan, de belül marad a rivaldán. A színész odaadó és felemelő, ahogy Lőrinc Nikol lányalakja is, de kettőjük külön világát maga alá gyűri a közvetlenebb, így hálásabb eszközökkel operálók sereglete.
Emlékezetes például Baj László, aki a kocsmai játékgépbe helyezi bizalmát, s a sokat tudók némaságával figyeli az eseményeket, majd személyiségétől teljesen idegen hip-hop táncba kezd, amikor nyerni talál. Amúgy kacagtatóan csinálja... Urházy Gábor László tahó fiatalembere is plasztikus példája a felelősséget nem ismerő fajtának: Krammerrel folytatott beszélgetése süketek párbeszéde. A három melós együttesének profizmusához kétség nem fér, akik a Herner Ferike faterja című darabon szocializálódtak, mindent tudnak. (Háy János darabját néhány éve ugyanitt játszotta az egerszegi társulat.)
Szellemes, a szerző által is javasolt megoldás a változó képek megoldására az, hogy a színészek maguk díszleteznek át, mintegy idézőjelbe téve a darab komolyságát, valódiságát. A két jelenet közti pár perces civillé válás azonban veszélyes mutatvány, hiszen kiemeli a nézőt a darab hangulatából. Amely pedig mondhatom mindezzel együtt is erős hatású. Hiába nevettünk jókat a munkásbrigád hülyeségein, amikor Krammer a saját anyja kiszóródott hamvaiban fetreng, nem lehet kívül maradni. A záróképben a lengyel kortárs komponista Górecki zenéjére hosszan sötétül a kép, miközben a mindvégig jelen lévő fehér falra korom hull felülről. A felületen finom mintaként rajzolódik ki egy asszony arcéle. Sztarenki Pál rendezőként jegyzi a játékot. Valami azt sejteti, több mint megérintett ember.
Arany Horváth Zsuzsa
