Farkas Ignác Jászai-díjas színművész gondolatai a 30 éves Hevesi Sándor Színházról
Drága Barátaim! Isten hozott Benneteket! Üdv, Nektek!
Nektek, akik itt ültök, s Nektek is akik már az égi páholyból néztek le ránk, hisz Ti is itt vagytok velünk! Barátaim! Nézzétek el nekem, hogy papírból beszélek. Higgyétek el, így sem könnyű, hisz az én beszédíróim általában klasszikus, világirodalmi színvonalú szerzők, s most egyik sem ért rá ezen születésnapi köszöntő megírására. Ilyenkor jön a saját kútfő, annak minden buktatójával, veszélyével. Szóval! Harminc év! Gondoljatok bele! Nőnél, férfinél egyaránt a legszebb kor; mert már élt, van tapasztalat ilyen is – olyan is, de még előtte az ÉLET! 1983-ban még főiskolásként ültem először e nézőtéren az „Egy bolond százat csinál” című darabot néztem, majd másnap Csurka: „Ki lesz a bálanya” című kitűnő előadását a Móricz művházban. Bizony, akkor még az is játszóhely volt! Áron Laci, Rácz Tibi, Derzsi Jancsi, Gyürki Pipi, Horváth Valika. Kitűnő előadás az is, egyre inkább erősödő meggyőződés, ide kell szerződni! Az akkori társulatot az a Ruszt József toborozta, aki az akkori színházi élet egyik legprogresszívebb, stílusteremtő alakja volt, s akinek fanyar mosolyával – „Ugye megmondtam!” – tekintetével nap mint nap találkozom az előcsarnokban. Olyan családot alapított, amelyből nem hiányzott az előző generáció több kitűnősége, a teljesség igénye nélkül: Barta Mária, Máriáss József, Siménfalvy Lajos, Baracsi Ferenc, Bagó László, Katona András, az akkori középgeneráció: Egerváry Klárika, Áron Laci, Borhy Gergely, a fiatalabbak: Fekete Gizi, Soproni Ági, Deák Éva, Császár Gyöngyi, Rácz Tibor, az ide nekem az oroszlánt generáció: Nemcsák Károly, Nádházy Péter, Szalma Tamás, s a hozzájuk csatlakoztunk mi négyen frissen a főiskoláról, Maronka Csilla, Pálfi Zoltán, Kerekes Lacika s jómagam, 1984-ben. Elnézést kérek azoktól, akiknek a nevét nem említettem a felsorolásban. Csak érdekességképpen a ’84-85-ös évad 16 bemutatója: Fehér ördög, Óz a nagy varázsló, Anitgoné, Csábítás trükkje, Prémium, Imádok férjhez menni, Mandragóra, Kékszakállú herceg vára, Ármány és szerelem, Egy igazi Úr, Szegény hekus esete a papagájjal, Kertész kutyája, Székelyfonó, Vízkereszt vagy amit akartok, Baal, Jeruzsálem pusztulása. Ezekből csak nyolcban kaptam szerepet. Nem panaszkodhattunk! Jóska azt ígérte, lesz mit játszani, - hát volt! Ami időnk maradt a próbák, előadások, tájelőadások után, főleg a klubban töltöttük. A Farkas Laci által vezetett klub volt a lakásunk. Volt kártyaasztal (kártyások is), éjfélig, egyig, ádáz römi-partik, az Egérke, Farkas Laci, Simi bácsi, György Janó kvartett a mai napig a retinámba égett. Aztán a beszivárgó akkori vállalkozói, értelmiségi barátaink nálunk hagyták bevételük egy részét, a póker nevű, lélekemelő szellemi társasjáték révén, melynek emlékeim szerint Derzsi Jancsi örült legtöbbször, s osztotta meg velünk, miután becserélte Lacinál a Skót felföld aranysárga nedűjére. Jóska asztala volt az origó, mindenki arra felé tendált. Ruszt, a Pater Familiaris nézett, figyelt, tanácsokat adott, rendezett, sztorizott, dicsért, ledorongolt, tanított, érvelt, vitázott, somolygott, nevetett, komor volt. Mi voltunk a gyerekei, a családja, akik hittünk benne, hogy sikerülni fog iss a Dunántúlon, Pécs, Kaposvár, Veszprém, Győr mellett egy újabb városnak Színházat adni, s lakóinak büszkeséget; igen, Zalaegerszegnek állandó kőszínháza van!Persze nem csak színészek csüggtek ajkán, voltak itt rendezők (köztük Merő Béla, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a színházalapításban), dramaturgok, tervezők, műhelymunkások, szabók, öltöztetők, fodrászok, díszítők, kellékesek, ügyelők, világosítók, hangosítók, sofőrök, takarítók, portások ahogy az illik egy állandó kőszínházban. Nem illendőségből, hanem igazi pedagógiai késztetéstől hajtva „színész-nevelő” Stúdiót is alapított, kedves főiskolai tanárát választva névadónak, Nádasdy Kálmánt. Tudjuk, milyen sokan kezdték ebben a stúdióban kezdő lépéseiket azok közül, akik nem csak ennek a színháznak, de az ország számos teátrumának főszerepeket játszó, stabil tagjai s tovább vivői a Ruszt-iskolának. Ja, és el ne felejtsem, műszaki vezető a joviális Kathy Marci bácsi, s Wettstein Tibi a „bőkezű”, mint gazdasági igazgató. Eszembe jutnak az emeleti folyosó munkaügyi-pénzügyi hangyaszorgalmú hölgyei is, akiknek talán kevésbé bonyolult módon kellett anno, kiszámolniuk mérhetetlenül sok fizetésünket. Nekünk négyünknek fejenként 3000 forint volt a fizunk, plusz 1000 forint, mert vidékre szerződtünk. No, ezt tényleg nem lehetett nehéz beborítékolni! Miután Farkas Lacinál a beíró füzetnél „leadóztunk”, mindig találtunk valakit, aki a következő fizuig kisegített. Az más kérdés, hogy aztán ő nem talált bennünket! Szóval úgy éltünk, mint egy nagy család. Hangosan, szeretve-gyűlölve, szertelenül, de mégis fegyelmezetten, viháncolva, sírva, ordítva, röhögve, káromkodva, egymást simogatva, másokat befogadva, egyeseket kiutálva, másokat visszavárva, büszkén, felvetett fejjel járva, az ágyban álmatlanul forgolódva, a másnapi premiertől beszarva, Jóska mosolyától, simogatásától megnyugodva, hitünket magunkban visszakapva, az új bemutatóra ráizgulva – röppentek a napok, hetek, hónapok. Igen, ez a harminc év is elröppent, csak közben annyi minden történt! A szocialista világrendszer, és a nagy család is atomjaira hullt. Szétszéledtünk a világban, a határon túl s azon belül. De az épület maradt, a Színház működött, működik! A körülmények, a világ, minden-minden megváltozott, mi is! Egy dolog nem változott. Harminc éven át a mai napig Varga Zoltánnal kezdődően öt igazgató vezetésével, az eredeti csapatból már csak egy páran, de visszük tovább a ’82 szeptemberében megfogalmazott igényt – kell egy Színház! Persze voltak hullámvölgyek; egészen kivételes sikerek, s kevésbé sikerült évadok is, de ez természetes. Mutasson nekem valaki egy olyan színházat, ahol három évtized alatt nem volt bukás, nem volt megtorpanás! Hiszen a közönség is változott, nem csak mi, változott az elvárása, az igénye, persze, hogy kis fáziskéséssel, de nekünk követnünk kell őket, hisz ők „tartanak” el, az ő érdeklődésük nélkül csak magunknak játszhatnánk. S az nem olyan jó, mint az igényességet mindig szem előtt tartva szinte tudtukon kívül nevelve szórakoztatni, elgondolkodtatni, s bezsebelni a fülünknek oly kedves tapsot. Minden tisztelet a város lakóinak, akik ebben a nem könnyű helyzetben is készek áldozni bérlet vagy jegyvásárlásukkal Thália templomában. Ha ők nem lennének, mi sem lennénk. Illetve lennénk, valahol máshol. De most itt vagyunk, itt lehetünk, s ennek örüljünk! Örüljünk egymásnak, szórakozzunk, emlékezzünk, sztorizzunk, röhögjünk, sírjunk, s egymás vállát lapogatva fogadkozzunk: tíz év múlva veletek ugynitt!
Köszönöm a türelmet! Mindenkit Ölelek! Boldog Születésnapot!
