Beszélgetés Debrei Zsuzsanna színművésznővel
Ha újrakezdhetné, sem választana más hivatást, mint a színészetet
Dráma, komédia, vagy épp tragédia kerül színpadra a Hevesi Sándor Színházban, egy biztos: hogy Debrei Zsuzsanna játékában nem találunk hibát. Akad ugyan, amikor megküzd a szereppel, de alázatos profizmusának köszönhetően ezt mi sosem látjuk a nézőtérről. Pedig a szülei gyermekkorában nem ezt a pályát álmodták meg számára, azonban a sorsát senki sem kerülheti el....
Emlékei szerint mi volt az a meghatározó élmény, ami egészen a színi pályáig vitte?
-Az általános iskolában kezdődött. Akkor még voltak úgynevezett kulturális seregszemlék, ahol mi is rendszeresen szerepeltünk az osztállyal, s talán ott volt az első ilyen meghatározó élményem. A Pinokkiót adtuk elő, akkora sikerrel, hogy egészen a megyei fordulóig eljutottunk. Igazából nem is maga ez az előadás, hanem a színpad ragadott magával, mindig vonzott, akár énekelnem kellett, akár játszanom. Más élményem nem is igazán lehetett, hiszen mi olyan messze laktunk minden várostól, hogy nem jártunk rendszeresen színházba.
Később a továbbtanulás már ennek függvényében ment?
-Nem, hiszen a szüleim nem örültek volna neki. Egy mindentől távol eső, kis faluból, két pedagógus végzettséggel rendelkező, ép ésszel megáldott szülő azt nem veszi komolyan, ha a lányuk eléjük áll, hogy ő bizony színésznő lesz. Most már, felnőtt fejjel, hogy magam is anya vagyok, megértem őket. Nyilván a helyükben én is csak legyintettem volna. Így Egerbe kerültem, ének tagozatos gimnáziumba. Különös, látom a saját gyermekemben a kicsi önmagamat, hogy pont olyan, mint én voltam: érdeklődik a képzőművészetek iránt, ugyanakkor jól megy neki a zene is. Nos, az én időmben ettől a szüleim rettenetesen kétségbeestek, mert ugye egyik sem egy megélhetési szakma irányába vitt. Persze ez ma már más, mi itt élünk egy nagy városban, ahol rengeteg a lehetőség, de ez az én fiatalkoromban, az én környezetemben még ijesztőleg hatott.
Egerben aztán újra elkezdtem énekelni, amire persze megint azt mondták, hogy hülyeség, s inkább rajzoljak, majd legyek kirakatrendező. Hát, így lettem azzá. Amikor pedig mindenki megnyugodott, hogy van szakmám, akkor, már felnőtt fejjel ismét éneklésre adtam a fejem. Ez pedig magával hozta a színházat, valahogy megtaláltak a lehetőségek. Édesanyám ekkor már nagyon sok szülőnek mondta, aki csóválta a fejét a gyereke valamely indíttatásán, hogy lehet ellene dolgozni, de nincs értelme, mert ami a kijelölt útja, azt úgysem tudja elkerülni.
2002-ben került Zalaegerszegre, s a mai napig ez az otthona, itt alapított családot.
-Így van. Az operett stúdió elvégzését követően két évadot játszottam Győrben, majd hallottam, hogy itt Zalaegerszegen a Marica grófnőt akarják játszani, s jelentkeztem, ők pedig nagyon megörültek nekem. Én pedig itt maradtam. Nekem Zalaegerszeg lett az otthonom, hiszen szinte minden ide köt. Ha felkaphatnám az otthoni, kistarcsai házunkat, akkor csakis ide repíteném. Gáborral is a zalaegerszegi színház, illetve a Marica grófnő hozott össze minket. 2009-ben itt született meg a kislányunk, itt vannak a barátaink, mi itt vagyunk otthon.
Miként lehet mindent összeegyeztetni? A férje, Bot Gábor játszik, Ön is, közben pedig itt a család.
-Időnként nehezen, igen nagy logisztikai képességet kell ilyenkor villantanom. Általában úgy igazítjuk össze a dolgokat, hogy akkor is mindent meg tudjak oldani, ha Gábor nincs itthon. Szerencsére vannak barátaink, akikre számíthatunk, ha nagyon muszáj.
A jelenlegi is egy igen embert próbáló időszak, hiszen egyszerre két darabra próbál, a Család ellen nincs orvosság című komédiát és az Evitát.
-Igen, ez most egy igazi kihívás, főleg, hogy a lányunk is szerepel az Evitában. Délelőtt próba, este próba, majd hamarosan premier. Evita szerepére ketten vagyunk Foki Veronikával, hiszen ez egy olyan összpontosítást igénylő címszerep, ami két embert kíván, ha felelősen akarunk a dologhoz állni. Eleve ez egy náthás időszak, ráadásul olyan nagyon sok a dal, a zene, hogy a próbaidőszakot sem lehet egyedül végigcsinálni, mert nem énekelhetünk minden nap 0-24 óráig.
Nekünk, laikusoknak úgy tűnik, hogy egy Evitát eljátszani hatalmas feladat lehet, ez belülről, színészként is ilyen érzés?
-Ez nagyon nagy feladat, akárhonnan nézzük. Igen, az Evita musical, de zenéjét tekintve kortárs opera, folyamatos énekkel, hiszen ebben egy mondat nem hangzik el, közben nagy tömegjelenetekkel, kórussal, sok külsőssel, nagy zenekarral. Flórián Gergelynek és Máriáss Zsoltnak köszönhetően egy nagyszerű zenekar állt össze, kiváló hangzással, jó zenészekkel, táncosokkal, akiket Bakó Gábor inspirál. A darabot Böhm György rendezi, aki nem a klasszikus, megható Evitát viszi színpadra, hanem másik oldalról közelíti meg a témát, egy új csodát adva a történetnek.
Bizonyára minden hivatás során előfordul, hogy valamely munkába több energiát kell beletenni, valamelybe kevesebbet. Az Evita nyilván az előbbibe tartozik.
-Úgy fizikailag, mint szellemileg nagy összpontosítást kíván az Evita, hiszen egy percre sem lehet benne “kiengedni”, a címszereplő folyton színen van, az előadás kezdetétől a végéig. Ilyen szerepekre itthon, agyban is fel kell készülni, sőt, én már a nyaramat is a dalok tanulásával töltöttem, hiszen ha most kezdtem volna el, akkor nem lettem volna képes megoldani. Nyilván az ember a lehető legjobbat szeretné magából adni minden szerepben, így ebben is.
Van olyan, hogy “ szerepálom”?
-Egy idő után az embernek már nincs szerep álma, azt hiszem. Eleinte van, aztán az vagy eléri, vagy nem. Az utóbbi nagyon rossz érzés, ezért az embernek meg kell tanulnia, hogy ne keserítse magát szerep álmokat hajtva. Úgyis mindig azt kell megoldani, ami van. Ha újra kezdhetném, akkor sem csinálnám másként, mert nem gondolnám, hogy elkerülhetjük a sorsunkat. Lehettem volna én is bármi más, sőt, jó voltam másban is, de nem akartam. Vannak ennek a pályának szép, ugyanakkor árnyoldalai, de én ebben vagyok önmagam. Minden kornak van megfelelő színészi kihívása, nagy szerepe, ami abban az adott életkorban nagy feladat lehet, amiből építkezhetünk, tanulhatunk.
Én minden darab során tanulok valamit magamról. Tavaly játszottam a Liliomban a Muskátnét, amiről előtte sose gondoltam volna, hogy megkapom, hogy nekem való. S végül nagyon megszerettem.
Hisz abban, hogy mindig azok a szerepek találják meg a színészt, amiknek meg kell találniuk?
-Inkább azt mondanám, hogy én mindig szerencsés voltam. Mindig olyan szerepeket kaptam, melyeket meg tudtam oldani. Nyilván volt, amit jobban, volt, amit kevésbé, így utólag, de nem volt számomra kudarc egyik sem. Nem éreztem olyat, hogy ezt, vagy azt nem nekem kellene játszani, mert nem nekem való. Ebben segítségemre volt időnként a rendező, vagy épp a kollégák. Én egyébként először minden szerepemtől szenvedek. Az összestől, kivétel nélkül. Gyártok magamnak démonokat, s amíg azokkal meg nem küzdök, addig szenvedek. Ez persze nincs rám írva, főleg a néző nem láthatja, de az itthoniak tudnának róla mesélni. Megtanultam, hogy sosem lehet feladni, s hinni kell abban, hogy ha a kívülállók azt látják, valamire képes vagy, akkor bízz bennük. Pont ezért sincsenek szerepálmaim, mert megtaláltak olyan szerepek, melyekről sosem gondoltam volna, hogy el fogom játszani, s utólag kiderült, hogy nagyon sokat tanultam belőle.
Sárvári Viktória
2017. október 6.
Egerszegi7nap
