Beszélgetés Pete Zsuzsanna színésznővel
„Én anno nem akartam színész lenni, építésznek tanultam, egy reál iskolában, végül mégis megnyertem egy országos szavalóversenyt Győrben, innen vezetett az utam idáig.”
Beszélgetés Pete Zsuzsanna színésznővel a kezdetekről, az életről és egy nagy családról.
- Ha azt kérdezem, csak úgy röviden, hogy ki is az a Pete Zsuzsanna, mi lenne rá a válasz?
- Akkor azt mondanám, hogy Pete Zsuzsanna vagyok, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház színésze, immár 9 éve, itt végeztem el a stúdiót, és ez a színház az otthonom, az életem.
- Mondhatjuk, hogy ez egy nagy család?
- Persze, mindenféleképpen, hiszen a társulat több tagja évek óta itt van, sokan ugyanígy kezdték itt, "stúdiósként", mint én.
- Milyen most azokkal a színészekkel együtt dolgozni, akikre régen, mint néző tekintett fel?
- Most már kötetlen, már olyan, mintha egy baráttal beszélgetnék, de először alig tudtam megszólalni. Például még 5 évvel ezelőtt is, amikor először játszhattam egyikükkel a színpadon, nos, akkor az még nagyon furcsa volt.
- Kicsit tekintsünk vissza, hogy került ebbe a közegbe?
- Ez egy nagyon érdekes dolog, mert én anno nem akartam színész lenni, építésznek tanultam, egy reál iskolában. Azonban egyszer csak rájöttek a tanáraim, hogy én mennyire szeretem az irodalmat, illetve a verseket, és egyedüliként az egész iskolában elkezdtek vinni mindenféle ilyen jellegű versenyre, amit egyébként mindenki más őrültségnek tartott, viszont én nagyon élveztem. Végül megnyertem egy országos szavalóversenyt Győrben, ahol színművészek voltak a zsűri tagjai, és ők javasolták, hogy mindenképpen próbáljam ki magam a színpadon, ebben a közegben, mert láttak bennem fantáziát. Ennek okán kerestem egy amatőr színtársulatot, találtam is egyet, nem messze, Gellénházán. Nagyon szerettük egymást, nagyon élveztük a közös munkát, több versenyen is jártunk, melyeken szintén azt a visszajelzést kaptam, hogy ezen az úton menjek tovább. Végül, ezen felbuzdulva jelentkeztem stúdiósnak a színházba, és csodák csodájára felvettek.
- Nehéz volt beleszokni az itteni tanulási folyamatokba?
- Az első évad, mondhatjuk, hogy borzasztó nehéz volt, mert belecsöppentem egy olyan világba, amiről addig fogalmam sem volt, és kívülállónak éreztem magam. Pláne egy reál iskolából egy teljesen humán közegbe bekerülni, ahol a színház, a művészet teljesen más színben tűnik fel, igen, ez okozott nehézségeket, de aztán megéreztem az ízét.
- A család minden döntésében támogatta?
- Igen, ők mind nagyon örültek neki, édesanyám is humán beállítottságú, és édesapám szintén művészember. Szerencsés vagyok, támogattak, amiben tudtak.
- Találkozott már azzal a szereppel, amire mindig is várt, vagy az még hátra van?
- Szerintem nincs ilyen "igazi" szerep, amit az ember előre tud, hogy azt szeretné eljátszani. Rengeteg olyan darab van, amiben azt a szerepet jó megkapni, amire aztán végképp nem számítottál, mert az az igazi feladat. Amit előre tudsz, hogy azt meg tudod csinálni, az annyira nem kihívás, de amin nagyon sokat kell dolgozni, az már az, azzal lehet mit kezdeni. Ebből pedig nagyon sok van egy színész életében, de az apróbb kétmondatos szereptől a legnagyobb főszerepekig, szerintem ez bármi lehet.
- Amikor a színpadon áll, van még izgalom, vagy azt sikerül az öltözőben hagyni?
- Nem, a takarásban már nem izgulok, a folyosón még rohangálok és mély levegőket veszek, de a színpad előtt ez elmúlik általában. Hacsak nem kell táncolni, mert attól nagyon félek. (Nevet)
- Mennyire viszi bele magát egy szerepbe? Például egy klasszikus, a Rómeó és Júlia esetében Júlia mennyire lenne Pete Zsuzsanna Júliája és mennyire maradna az íróé?
- Ez nagyon nehéz kérdés, hiszen sokan sokféleképp vélekednek erről. Véleményem szerint nem véletlenül kapja egy színésznő az adott szerepet, hiszen vagy teljesen ráillik, vagy egyáltalán nem, és ehhez képest lehet felépíteni egy szerepet a rendező instrukciója alapján. Egy Júlia esetében sok minden magamból lenne, hiszen csak abból tudok építkezni, amit ismerek. Illetve a rendezőtől is függ, hogy milyen irányba viszi a darabot, a szerepet.
- Rendezővel nehezebb együtt dolgozni vagy színésszel?
- Akadhat olyan rendező, akivel nehezebb az elején megtalálni a közös hangot, és van olyan színész, aki nehezebben engedi el magát.
- Jól megfigyelhető a feszültség növekedése a bemutató idejének közeledtével?
- Természetesen. Van, aki jobban viseli, van, aki nehezebben, de igyekszünk segíteni egymásnak. Legyen szó egy szem cukorról, vagy bármiről, amiben támaszai lehetünk egymásnak. Ilyenkor ütközik ki, hogy egy igazi nagy család vagyunk.
- Ez a hivatás igen rapszodikus, hiszen vagy nagyon sokat dolgoznak, vagy rengeteg idejük van. A magánéletet hogy lehet ehhez igazítani?
- Ebből adódóan a magánéletünk is igen rapszodikus, de mindig tudunk igazodni, úgy éljük a hétköznapokat, hogy az mindenkinek jó legyen.
- Vannak barátai a civil közegből is, vagy inkább a színésztársak közül kerülnek ki, hisz velük tölti a legtöbb időt?
- Igen, mivel valóban velük vagyok a legtöbbet, a színházon kívüli barátok tényleg kevesebben vannak. De ez nem csak abból adódik, hogy civilek, hanem mert nehéz tartani a kapcsolatokat, sokan elutaztak más városokba, ott élnek. Ami jó dolog, hogy az a pár barát, aki van, nos, velük nagyon szoros a kapcsolatom, ők elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, így szeretnek.
2015. február 12.
