PATIKAMÉRLEG NAGYSZÍNPADON
Kleist Kohlhaas-története nyilván sohasem veszti el időszerűségét. Hajnóczy Péter valamikor a hetvenes években írt hasonló novellát A fűtő címmel. Abban egy kazánfűtő lázadt föl, amikor tapasztalta, hogy a rendszer hirdetett elvei és gyakorlata nagyon messze estek egymástól. 
Hogy az eredeti Kohlhaas, a szorgalmas, becsületes, lutheránus lókereskedő a bimbózó kapitalizmus jórészt vallási köntösben, hitelvek formájában megnyilvánuló nézetrendszerét kéri számon a feudalizmus uralmi-hatalmi viszonyai között megragadt német hercegségen, míg Hajnóczy fűtője a szocializmus ígéreteit követeli a hűbéri viszonyokat rekonstruáló új vezető (hivatalnok) rétegen, az a lényeg szempontjából csaknem közömbös.
Tasnádi István a kilencvenes években, még viszonylag fiatal íróként a maga Kohlhaas változatában mintha együtt látná az akkor új és a nemrég elmúlt rendszer álságait. Az a trükk, hogy a két elkobzott, elhanyagolt, tönkre tett ló szemszögéből, az ő narrátori felléptetésükkel beszéli el a történetet, persze bravúros ujjgyakorlat is, hivalkodó magamutogatás, hogy lám, ezt is meg tudom csinálni, de alapjában mégis tartalmi tényező. A lényegi történet azokról szól – vagy azokról kellene szólnia -, akik nem is részesei a küzdelemnek, csak elszenvedik annak következményeit. Minden ideológiai, vallási, lényegében osztályharc örök veszteseiről. A két ló folyamatos vitában kétféle szemszögből beszéli el Kohlhaas lázadásának történetét. A csődör igyekszik a gazdával, a kereskedővel azonosulni, magáévá teszi az ő elveit, a törvényes, demokratikus rend büszke őreként ért egyet a lókereskedő minden lépésével. A kanca nőies prakticizmussal vitatja az elvek érvényét, a hozzájuk minden áron való ragaszkodás értelmét. Nem hagyja magát az elvektől becsapni, félrevezetni. Más kérdés, hogy sorsán ez mit sem változtat. Ő éppúgy nincs döntési helyzetben, mint nézeteire, elvhűségére oly büszke párja. 
A Közellenség előadása már azért is nagy feladat, mert döntő fontosságú a szövegben rejlő hangsúlyok pontos érzékeltetése. Nem elegendő az egyes jelenetek, dialógusok értő, hatásos előadása, az egész arányait illetően kell a rendezőnek fontos döntéseket hoznia. Mondhatni patikamérlegen kell (kellene) kimérnie a lovak és Kohlhaas történetének hangsúlyarányait. Zalaegerszegen Sztarenki Pál szép és hatásos rendezésének éppen ezt az arányt nem sikerült igazán megtalálnia. Már Mészáros Tibor díszlete sem sugall egyértelmű helyszínt. A cselekmény egyes eseményeihez szükséges szándékoltan bumfordi darabok fontosabbak, mint maga az a tér, ahol a két ló végső napjait éli, ahol emlékezik, ahol elbeszéli és vitatja a történteket. (Részletkérdés, hogy Tronkai Vencel fürdőkádja és Kohlhaas jelzésszerű kocsija hogyan fér meg egy előadásban.) Cselényi Nóra Jelmezei érzékletesen igazodnak a lovak történetéhez, Kohlhaasét a mi korunkba helyezve iróniával közvetítik a fürdőköpenyek, a fehér öltönyök, amelyek nyilvánvalóan utalnak a mi mai urainkra. A karikás ostorral vitézkedő várnagy megint egy másik világot hoz színre, bár Kiss Ernő bravúros pattintásai a hatalmi arrogancia valóban erős jelzései. Egyáltalán,az olyan önállósult szimbólumok, amilyen például az egészen apró, szinte észrevehetetlen sorompó vagy a favágással jelzett háborúskodás, és a szinte karikaturisztikus túlzások, amilyen Balogh Tamás amúgy nagyon hatásos Luther-antréja vagy az államtanácsi urak kellemkedése, igencsak önkényesen keverednek a nagyrészt realisztikus játékmódba, meglehetős stiláris kavalkádot idézve elő. Máriás Zsolt muzsikája kísérő, aláfestő zeneként hatásosabb, mint az önálló songokban, amelyek már azért sem tudnak érvényesülni, mert szövegükből szót sem érteni.
A játékstílus megválasztása pedig ugyancsak nagyon kényes kérdés, főképp a lovak felléptetése, illetve a ló szemszögű ábrázolás miatt. Az rendben van, hogy a lovak szinte mindig emberként viselkednek, bár olykor kicsit több lószerűség talán erősíthetné azokat a pillanatokat, amikor kilépnek a ló szerepből, amikor a közönséghez emberként szólnak. Barsi Márton és Madák Zsuzsanna kettőse különben kitűnően működik, világossá teszik, hogy a nemi szerepek és szempontok különbsége mögött kétféle világlátás, kétféle erkölcsiség, kétféle társadalmi szerepvállalás rejlik. Problematikusabb Farkas Ignác Kohlhaasa. Nyilvánvaló, hogy a rendezővel egyetértésben abszolút főszerepnek játssza a lócsiszárét. Ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy megbomoljon az a kényes egyensúly, amelyet szerintem a darab tartalmait igazán mélyen kibontó előadás megkívánna. A sztori elnyomja a róla folytatott vitát, a lényegét, tanulságait faggató, értelmező disputát. Ezen túl is sajátos színt ad a formátumos alakításhoz, hogy Farkas Ignác hosszú ősz, hullámos hajával első látásra inkább egy sikerekben megöregedett rockerre emlékeztet, mint egy energikus, cselekvéshez szokott, de – legalábbis nagy sérelme lőtt – mindig megfontoltan cselekvő kereskedőre. Tulajdonképpen színészi bravúr, hogy a tekintélyes, okos, türelmes polgárt mégis hitelesen hozza. Az meg rendezési kérdés is lehet, hogy hirtelen fordulata, kiábrándulása, lázadása motiválatlannak látszik, a mérhetetlen önfegyelemmel féken tartott belső küzdelem nemigen jön át a rivaldán. Legközelebb a kijátszott, megrendült lázadó visszájára fordított gyónásában látjuk igazinak. Kiss Ernő várnagyát a rendezés is előlépteti főgonosszá, ráadásul ugyancsak ő jelenik meg Nagelschmidtként is, aki ezúttal nem szélsőséges fanatikus lázadó, hanem közönséges áruló provokátor. Mihály Péter Tronkai Vencelben plasztikusan mutatja a gerinctelen senkit, Hertelendy Attila és Szakály Aurél mint ivócimborák (Siegfrid és Günther) és mint kamarások (Kunz és Hinz) pontosan adják elő az úri züllöttség, a politikusi cinizmus ifjúságibb és felnőttebb változatait. Bellus Attila választófejedelemként a főhatalom birtokában elegáns mosollyal lavíroz, Urházy Gábor László a kancellár gátlástalan kétszínűségét, nagyvonalúságnak álcázott cinizmusát élveteg puhánysággal egészíti ki. Balogh Tamás a nézőtérről érkező Luther hatalmasan dörgedelmes megszólalása után az egyházalapítót kisemberi közelségbe hozza. Kátai Kinga hitellel adja Lisbeth egyszerű, asszonyi gyöngédségét.
Zalaegerszegen stúdió hiányában a nagyszínpadon játsszák a minden ízében kamaraterembe kívánkozó darabot. Nyilván ez is jelentékenyen hozzájárul ahhoz, hogy nem sikerül megtalálni az arányokat, kiegyenlíteni a hangsúlyokat. A nézők testközelében bizonyára jobban működne a patikamérleg.
ZAPPE LÁSZLÓ
2015. 03-04.
