Az idei sikerdarab a Muzsika hangja a Hevesiben
Valóban nagy igazságnak tűnik, hogy zene nélkül nem érdemes élni, hiszen a zene más megvilágításba helyezi és felnagyítja a dolgokat, érzéseket. Olyan, mint az alkohol, ha szomorú vagy és fogyasztod, még szomorúbbá tesz, ha jó a kedved, arra fog rásegíteni.
Ilyen a muzsika hangja című musical, amely az USA-ban élt Maria von Trapp visszaemlékezéseiből íródott, s a bemutatása, 1965 és az öt Oscar-díj óta hatalmas ívet futott be a világban. Sikere egyfelől a fentiek igazságát igazolja, de, igaz, csak halványan, mégis felmutat valamiféle civil kurázsit is, már ami a mindent letaroló, bekebelező hatalommal való dacot illeti. Ami persze a békés – és daloló – Ausztriát Németországhoz csatoló anschluss után csak a menekülésben volt értelmezhető. (Ez az esemény volt az első lépés Hitler régi álmában, a Harmadik Birodalom kiterjesztésében, amely megelőzte a Szudétavidék Németországhoz csatolását és Csehszlovákia megszállását 1939-ben, végül pedig Lengyelország megtámadásával a második világháború kirobbanásához vezetett.)
A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház társulata készen állt arra, hogy a zene és a dal nyelvén, valamint a humor eszközeivel szolgáltassa ki azt a kellemes estét nézőinek, amely nem andalít, nem túlzottan szirupos, de nem is gyötör meg mélyre ásó mondandóval.A történet egy zárda falai közt kezdődik, ahonnan éteri hangok közelítenek felénk. Kristálytiszta a feldolgozás, a népi és egyházi énekek csodás keveréke. Nem csoda, hogy ezeknek a jeleneteknek talán egy kicsit túl nagy nyomatékot is ad a rendező, Moravetz Levente. Ezzel együtt a zárda lakóinak – Debrei Zsuzsa, Pap Lujza, Magyar Cecília, Lőrincz Nikol – jelenései helyzetkomikummal bőven fűszerezett élményt adnak.
Szintúgy a hét gyerek (az általam látott szereposztást a képaláírás sorolja) színpadi működése is a bájosságra, csibészségre épít. A legnagyobb, Kováts Dóra alakításában már nem is gyermek, meg kell birkóznia az első szerelem fuvallatával. (Mihály Péter nácivá lett ifjú küldönce az udvarló.)Az apácából nevelőnővé, majd feleséggé váló Mária (Foki Veronika, Kátai Kinga) a női lágyság felelőse, míg a kezdetben mogorva és fafejű von Trapp kapitány (Bot Gábor) a hatására egyszeriben érző és barátságos apa lesz.
Ne kérjük számon a jellemfejlődést, amikor a dalok maradéktalanul tökéletes előadása andalít bennünket.A darab életközelibb szereplői, Kiss Ernő (Max Detweiler), Czegő Teréz (Frau Schmidt házvezetőnő), s Kovács Olga (Elsa Schraeder) hivatottak a földön járni. Mindhármójuk szórakoztatóan aknázza ki a szerep adta komikumot, s annak a lehetőségét, hogy kiemelje a történetet a lírai klisékből. Míg Kiss Ernő számára ez majdhogynem kötelező kűr, addig Kovács Olga szatirikus vénájára nem győzünk rácsodálkozni.
És még Mester Edit is kihozza abból a pár percből a maximumot.A darab utolsó jelenetei a nácik érkezése miatt elkomorulnak (Farkas Ignác, Bellus Attila, Zsíros Viktor), de például Balogh Tamásnak (admirális) még így is marad a várhatóval szembeni némán tiltakozó üzenete. Ritkán villantja ebbéli képességeit, hálásak vagyunk, ha megteszi.Mindezeken túl, s mindezek előtt természetesen a zene az, ami mindent visz.
Máriás Zsolt zenei vezető és Kovács Kata karnagy keze alatt gördülékeny a dalnokok és a zenekar együttműködése. Érzelmes jelmez és díszlet (Húros Annamária) kalauzol a XX. század közepének ennyire azért nem tetszetős kulisszái közé. Dehát a kék hegyek ormán visszhangzó dal idézőjelbe teszi a valóságot.
Arany Horváth Zsuzsa
2013. december 17.
