Tuppermutter – A nevetés és könnyek kettős természete
Az utóbbi évadokban folyamatosan szélesedő repertoárjával a Hevesi Sándor Színház egyre ügyesebben fedi le a különböző korosztályok különböző igényeit; a fiatalokért maga megy házhoz, rendhagyó helyszínekre szervez előadásokat – és nem utolsó sorban kortárs darabokat mutat be.
Ilyen kortárs darab Krusovszky Dénes Az üveganya című tragikomédiája is, ami Zalaegerszeg látta meg ősbemutatóját, és amit nemcsak hogy a színház fedezett fel, de vezető színészeit szerepelteti benne házi színpadán, Sztarenki Pál rendezésében.
Mindig öröm egy költőt drámaírói oldaláról is megismerni (a szövegben képek vannak jelenetek helyett), főleg, ha az a költő egyike a legfiatalabb József Attila-díjasoknak, a darab maga pedig az új műfajban való bemutatkozás: és mint olyan, Az üveganya remekel. Kruszovszky nagyon jól látja a teret, amibe figuráit helyezi; a rádiójáték részletekbe menő szerzői utasításai a színpadon is biztosítják, hogy a történet éppen úgy bontakozhasson ki, ahogyan az az általa vizualizált tragikomédia mechanizmusát legjobban szolgálja. A komikum esztétikai minőségében a Portugál-fémjelezte vonalba illeszthető: a helyszín egy kisváros, hősei a jellemkomikum harcedzett katonái, egy kocsma törzsvendégei, jelen esetben ráadásul a cég képviselői. Ők mutatják be az alaphelyzetet (Krammer anyjának temetése) és ők terelnek minket úgy, hogy a késleltetve felléptetett főhősben őrültet lássunk. Természetesen a hitelességük nem kétségbevonhatatlan, számukra a világukon kívül történő események zavarosak és követhetetlenek, ott kapcsolódtak csak be, hogy „volt valami privatizáció, és Krammer húzta a rövidebbet”. Az a Krammer, akiről meg is jegyzik, hogy miután leülte az öt évét az hazaérkezve beköltözött az anyjához, nem is látták. Ugyanakkor szerethetőek és életszerűek, a Besenczi-Szakály-Kiss Ernő trió megszemélyesítésében pedig el is viszik a darabot a hátukon; egészen majd a Bellus Attila alakította Krammer monológjáig, mert az ottani cselekmény és játék felülír, átrendez mindent.
A groteszk temetés fogja bevezetni a darabba a tragédiát, ám még csak felmutatja, mert egyelőre főleg a komikum (fekete humor) szolgálatában áll, viszont a következő kép Krammerében szabadon engedi a sötétséget. Itt van ez a talajt vesztett férfi, akinek ma visz-sza kellett térnie a felnőtt világba, akire oedipuszi módon hirtelen rázuhant a valóság: a múltja, annak minden szereplőjével. Egy paranoiás alak, aki az apaszerepet is csak a gyerekénjén át képes értelmezni, akin túlnőtt az élete és most tévképzetekbe és összeeskü-vés-elméletekbe menekül. Bellus Attila megformálásban Krammer egyszerre nyugtalan és nyugtalanító, rapszodikus, sosem néz arra, akivel beszél, ugyanakkor a viselkedése mögött vigasztalásért és szeretetért könyörög. Krammer, akit bolondnak gondolnak a barátai és a családja, pedig csak elege lett a világból és gyászolja az édesanyját, Krammer, aki csak egy kis időt szeretett volna még magának vele. És szépen lassan felcsendül a színpadon a legyen zeneszerző, Henryk Górecki szomorú szimfóniája, kísérve, majd megemelve Krammer elmél-kedését egy hideg gépről, ami magának akarja a holtak testét, hogy milyen igazságtalanul egységesíti, és így érvényteleníti az emberi életet a halál, és hogy ő csak szerette volna „be-balzsamoztatni a mamát, mert milyen szép lenne, ha itt feküdhetne, olyan szépen, nyugod-tan, mintha csak üvegből lenne” – mindez ránehezedik a közönségre, meg is ijeszti, mert azt érzi, hogy „őrült beszéd, de van benne rendszer”, a remegő és könnyes Krammer dulakodik a lányával, előkerül és kiborul egy műanyag doboz, a műanyag doboz, benne Krammerné hamvaival... ezen a ponton aztán a Krammer-figura mégiscsak meghal, majd a brechti ha-gyomány édesgyermekeként születik újjá, színészként, megrázza magát és jelzi, hogy hát ezúttal nagyobb rendetlenséget sikerült csinálni, mint az előző előadáson. Ezt az elidegenítő, kizökkentő effektust – ahogy kilépteti a színészt a karakterből és vele rendezteti át a játékte-ret – használja Az üveganya a képek közötti váltásokra, ami először csak érdekesség, de ezen a bizonyos csúcsponton túl működik a legjobban, akkor, amikor a legkegyetlenebbnek érez-zük. A játéktér egyébként alapjaira redukált, a kevés kellék is csak jelzésértékű.
Ha azt mondtam, hogy a temetésből tud kiválni a tragédia, akkor az addig tartó egység le-hetne „A” – és Krammer-vonal „B”-téma; de kapunk egy epilógust a darab végére, ami dra-maturgiailag nem elengedhetetlen, így viszont esztétikailag azért izgalmas, mert úgy ismétli meg az „A”-témát, hogy teljesen ellenkező hatást vált ki. A helyszín: Lacibá (Besenczi Árpád), Robi (Szakály Aurél) és Zoli (Kiss Ernő) műhelye. A poénok célpontja még mindig Krammer és az összeroppanása – máshol ez lehetne a comic relief pillanata, amikor a nagy drámai fe-szültséget feloldja a humor és a néző nyugodtan útjára van engedve. Itt mégsem ez történik, mert bár majdnem ugyanazt kapjuk, mint a kocsmajelenetben, de már egyre kényelmetle-nebb Krammer kárára nevetni.
Mindezt nem érezhetnénk egy jól felépített darab és hiteles színészi alakítások nélkül. Jó lenne azt gondolni, hogy Krusovszky Dénes és a Hevesi Sándor Színház egymásra találásában kaptunk egy kicsit mi is abból, amit Csehov és Sztanyiszlavszkij érezhetett.
Gelencsér Milán
Pannon Tükör 2013/6
