Öregem, totál kivagyok...
A fiatal férfi hosszú centivel mér a földön, keresztül-kasul. Keresi a helyét az esküvő utáni közös élet hálószobájának. Ahogy beszél arájához, mind kisebb életteret jelöl ki centiszalagja. Hát ennyi lesz, gondolhatja a néző. És valóban.
Beaumarchais Figaro házassága című vígjátéka arról szól, hogy a XVIII. századi nyugati országokban még létező földesúri kiváltság, az első éjszaka joga ellen lázadoztak a pórnépek, s lassan sikereket értek el, mígnem már nem a nemesúr vitte először a hálószobájába a frissen férjhez ment cselédet. Az eredményhez kell az udvari borbély, mint vőlegény furfangja, a nők leleményessége, ami sok-sok mulatságos, félreértésekkel tűzdelt jeleneten át tárul elénk.
Erről (is) szólna, ha nem Alföldi Róbert rendezné, vendégként a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban. A Nemzeti Színház jelenlegi igazgatójának értelmezésében háttérbe kerül a társadalomkritika (amiért egyébként a maga korában betiltották Beaumarchais darabját) és felerősödik a magánember hétköznapi problémacsomagja. Ami persze nem független a fennálló hatalmi rendtől, de még mennyire nem.
Figaro, a borbély (Szakály Aurél), Susanával, a szobalánnyal (Pap Lujza) készül frigyre lépni. Két bizakodó fiatal, akik a gazdájuk, Almaviva gróf (Sztarenki Pál) kegyelméből akár jól is élhetnének. Ha. Ha Susana nem tetszene a grófnak, s a grófnéval együtt kicsit az ifjú apródnak is (Barsi Márton), Figaroval pedig nem lennének tervei Marcelinának (Debrei Zsuzsanna). Ha a darab előzményének számító Sevillai borbélyból ismert Rosina, a gróf felesége (Tánczos Adrienn) nem lenne máris boldogtalan, s nem akarná visszaszerezni elkalandozó férjét. Ha nem állna a fentiek szolgálatába sanda céljaik eléréséhez a jogidoktororvos (Farkas Ignác), a zenetanár (Urházy Gábor László), Gusmán bíró (Balogh Tamás), a készséges lolita Dorita (Tolnai Hella), a bumfordi salátaféltő kertész (Wellmann György). A fél világ esküszik össze, hogy Figaronak semmi se menjen simán, nehogy összejöjjön az a kis nyamvadt kispolgári élet. Ezért kell folyton ügyeskednie, okosbaş megoldani dolgokat, lavírozni a neki keresztbe tevők között. Senkit se szeretne átverni, lépre csalni, de ha egyszer ez a divatos harcmodor, muszáj felvennie a kesztyűt. Hiába igyekszik, hogy önértékén becsüljék és nyugton hagyják, hiszen nem akar az egekbe törni. Mindezt végül a színpad előtt szűkre vett kék reflektorfénybe hunyorogva panaszolja el, mintegy kiemelődve a komédiás akciókból, közel hajol a nézőkhöz: öregem, totál kivagyok...
Nem csoda, a gróf mozgatta udvari gépezet mindenre kihat. Ez rákényszeríti az embert az ügyeskedésre. A kert bokrai közti éjszakai cselszövés is hiába villantja az igazi arcéleket, a happy end-et jelképező lakodalmi jelenet már ugyanolyan hamis, mint a lelepleződés és a fogadkozás előtt.
A színpad szinte felrobban a társulat játéka folytán. Ha eddig néha azt panaszoltuk volna, hogy rendezői ötlet híján olykor csak felmondják a szerepüket a színészek, s a nézőnek meg kell elégednie a statikus állóképekkel, akkor most éveket pótol be a színház. Kiderül, a színészek birtokában vannak mesterségük eszköztárának. Ha érkezik avatott kezű játszótárs, s meghozza a kedvüket a játékhoz. Kapkodjuk a fejünket, szinte minden pillanatban, minden négyzetcentiméteren történik valami, holott a díszlet csupán három falból, néhány ajtóból, egy asztalból és két-három székből áll. Ja, és fodrászbúra, meg vasalódeszka. Alföldi a díszlettervező is: valamennyi bútor kerekeken jár, bármi bárhol funkciót talál magának. Az időtlenséget a jelmezek képviselik: felül zsabós korabeli francia, alul mai divat. A tarkaságban tobzódó ruhadarabok a színészek bőrévé válnak, itt minden játszik. Túloz a figura, kikacsint a dikció, belső hangot erősít fel a klasszikus félrebeszéd, a Hamvai Kornél újrafordította szöveg gegek garmadáját küldi a fülünkbe. Figyelni kell persze, ha nem akarunk lemaradni a poénokról. Ha észre akarjuk venni, hogy az imént még a gróf mellkasát megégető vasaló talpán ott áll a megnyugtató felirat: rossz.
Egy színházi este, egy pergő előadás, egy leporolt darab, egy könnyű kézzel elemzett mese, amikor minden a helyén van. Az ötletek repkednek, a dialógusok sziporkáznak, a legkisebb szövegzugban is ott bújik a fricska. A néző hálás és állva tapsol.
Alföldi tavaly ősszel Rijekában aratott sikert a Figaroval. Mert sok helyen megértik, ami jó.
Arany Horváth Zsuzsa
2013. április 09.
