Megvárod, míg úgy jár, mint Heni?
Tudod, hogy a gyereked mit csinál, amikor a számítógép előtt ül? Tisztában vagy vele, hogy a közösségi oldalakon mit mutat meg magáról?
Van fogalmad róla, a kölyök mennyire kiszolgáltatott jogi, pláne büntetőjogi ismeretek nélkül az internet barátinak tűnő, ám személytelen világában? Beszélsz a tanáraival arról, hogy a neten mi megy a diákjai közt? Egyáltalán tudod mi az, hogy instagram, trumbl, twitter, facebook? Vagy megvárod, míg úgy jár, mint Pocsai Heni?
A Hevesi Sándor Színház talán legnagyobb hatású programjának (Tantermi Deszka) részeként vonták be a felnőtteket az eredetileg diákkorúaknak szánt előadás, a Cyber Cyrano feldolgozásába. Mint Madák Zsuzsanna dramaturg, a program vezetője korábban elmondta, a darabbal járják a középiskolákat, s ott is megbeszélik a látottakat a diákokkal. Amit az efféle „elemzések" során hallottak, mondhatni sokkolta őket, úgy érezték, muszáj a szülőkkel és a tanárokkal is megosztaniuk a tapasztalataikat.
Az aggodalom megértéséhez ismerni kell a színdarabot. Tasnádi István (egyébként megtörtént!) sztorija szerint a képzeletbeli osztályközösség marginalizált figurája, Zsuzsi a netes közösségi oldalon egy nem létező fiú és lány oldalát alkotja meg, s a nevükben levelez Mátéval, aki nem érdemesíti őt a figyelmére, s a lánnyal, Henivel, akit viszont helyette igen. Az áldozatok hiszékenyek, s amikor kiderül, semmi sem igaz, Heni öngyilkosságot kísérel meg.
A színháziak szembesültek azzal, hogy a nézőgyerekek ingerküszöbe aggasztó állapotban van: Zsuzsit alig-alig ítélik el, jogosnak tartják a bosszúját, de a durva viselkedésű fiú gesztusait is simán elfogadják. A net pedig arra való, hogy minél nagyobb tetszésszámot (like) érjünk el, minél nagyobb marhasággal.
Az erkölcsi érzék megbillenése miatt érzett felelősség terelte össze szombaton a felnőtteket. Tanárok, szülők meséltek történeteket. Közhely, a családtagok mintha elfelejtettek volna beszélgetni, az apának, anyának olykor fogalma sincs a gyereke mindennapjairól. Mindenki ismeri: „Mi volt az iskolában? Semmi." Átlagosan hét percet sem beszél szülő és gyerek egymással. A színházi beszélgetés megmutatta, a pedagógusok viszont úgy érzik, jogszabályok mentén kötve a kezük, még a mobiltelefont se vehetnék el, még óra alatt se.
A nézők végül a moderátor kérésére tantestületté alakultak, s két táborra oszlottak. Kicsapjuk-e Zsuzsit az iskolából súlyos tette miatt vagy máshogy kezeljük a problémát? Büntetni persze kell, az visszatart, elriaszt. De nem taszítja végleg a helytelen útra, azt, akit e módon egy életre megbélyegeznek?
A többiek és a visszaszerzendő nyugalom érdekében rúgjuk ki, szólt az egyik tábor. Célravezetőbb lenne a szülőkkel leülni, megismerni a hátteret, magyarán nevelni a jövő nemzedéket. Hol van erre idő, ilyen tananyag mellett, hangzott a replika? Dehát nem az a feladatunk, hogy a gondokat megoldjuk?, érveltek a „lágyszívűek". Mit szól a város, ha nem lépünk? Mit szól a város, ha lépünk? Elfogy a tanuló. De mikor fogy jobban? Ideíratják, nem íratják a szülők a gyerekeiket, ha ezt vagy azt döntjük?
Az az igazság, hogy Zsuzsi és az ő személyiségének fejlődése jódarabig nem jött szóba. Etekintetben pont úgy néztünk ki mi is, így együtt, mint a társadalom, s a káoszba rohanó hazai oktatásügy. Tipikus válaszaink voltak, magunkat féltettük, nem a bajba került diákokat. (Amúgy mindenki élvezte a szerepjátékot, úgyhogy senki se mondja nekem, hogy a színház nem az életről szól.)
Végül a színészek döntötték el, melyik nézet képviselői voltak meggyőzőbbek. Szerintük a nagyot botlott Zsuzsi maradjon, a felnőttek tanuljanak internetül, a számítástechnikus „kollégák" mutassák meg, mi a frász az a trumbl és a többi. És beszéljünk az érzéseinkről.
Arany Horváth Zsuzsa
2014. március 25.
