Meddig a miénk az életünk? Beszélgetés Mihály Péterrel
A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház színésze nem először mutatkozik meg rendezőként. Legutóbb a Vaknyugatot állította színpadra Zalaegerszegen, idén februárban pedig régi álma, a Liliom következett.
...ma már ezek a felelősségvállalással kapcsolatos kérdések – nagycsaládos apaként – nyilván jobban érdekelnek, mint a szerelmi játszmák.
A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház színésze nem először mutatkozik meg rendezőként. Legutóbb a Vaknyugatot állította színpadra Zalaegerszegen, idén februárban pedig régi álma, a Liliom következett. Beszélgetésünk mégsem innen indult, hiszen az elmúlt hetek más szempontból is nagyon mozgalmasak voltak az életében: megszületett negyedik gyermeke, Regő, majd a Peter című monodrámával, ami egyben színházi nevelési előadás is, eljutott a DESZKA Fesztiválra. (Az előadást Madák Zsuzsanna írta és rendezte, a drámaszöveg a Kútszéli Stíluson itt olvasható – a szerk.)
Hogy sikerült a debreceni bemutatkozás? Milyen visszajelzéseket kaptatok?Azt láttam, hogy Zsigmond Andrea kritikus dicsérte egy facebookos bejegyzésében.
Nagyon jó élmény volt. A házi bölcsek közül a szakmai beszélgetésen Nánay Istvántól és Láposi Terkától is igen jó véleményt kaptunk. Nánay tanár úr külön megjegyezte, hogy a háromórás játékidő – amitől meg szoktak ijedni –, nem tűnt hosszúnak. Tetszett neki a darab, a nevelési rész, és azt hiszem, a játékom is.
Ez végre egy olyan alkalom volt, ahonnan nem kellett azonnal tovább rohannom, így meg tudtam nézni néhány előadást is. Erre sajnos ritkán van lehetőségem, s valahol érzem is mindennek a hiányát. Igyekszem persze DVD-n, neten megnézni, amit tudok, de hát az nem ugyanaz... Ebben az évadban a Deszkán kívül talán négy-öt előadást tudtam megnézni, például a Vígben a Revizort vagy A Pál utcai fiúkat.
Amit néhány éve te is megrendeztél Egerszegen. Mi az, ami vonz téged Molnár Ferenc darabjaiban?
A Pál utcai fiúk nem az én ötletem volt, de amikor felmerültem rendezőként, tudtam vele azonosulni. Molnár darabjai teret engednek annak a költőiségnek, amit én nagyon szeretek a színházban. Minden munkájában ott érzem a mélységes emberismeretet és a költészetre, többletjelentésekre való hajlamot. Szívesen megrendezném az Üvegcipőt, Az Ördögöt, vagy akár a Fehér Felhőt is. A Liliom pedig régi álmom volt. Emlékszem, a Kebab olvasópróbáját tartottuk még 2012-ben egy egerszegi diszkóban, ahol amúgy az előadást be is mutattuk, s akkor ugrott be, hogy na, itt kéne megcsinálni a Liliomot. Ez a félmondat aztán valahogy megmaradt a művészeti vezetőnkben, Sztarenki Pálban, és amikor a Vaknyugat után szóba került, hogy kapnék egy nagyszínpadi rendezést, emlékezett rá. Sokat jelent, s nem mindennapi, hogy a színház vezetésétől megkaptam ezt a lehetőséget.
A történetet egyrészt áttetted a mába, hiszen Liliom lemezlovas, a vurstli helyett egy diszkóban vagyunk, ugyanakkor Hollunderék műterme korabeli, ott még a gramofon szól.
Ha egy az egyben átillesztem a mába, félő, hogy valamit elveszítünk a nagy egészből. Hollunderék nosztalgiafotó-stúdiója lett az a keret, amelybe mind a két világ belefér, ahogy a zenei világban is a gramofonról szóló századelejei muzsikáktól utazunk oda-vissza a mai mainstream diszkóba.
Most is Kiss Borbála volt a díszlet- s jelmeztervező, ahogy a korábbi előadásaimnál, de ezúttal többet bíztunk a képzeletre, persze végig szem előtt tartva, hogy a néző például mindig tudja, éppen hol vagyunk. Kicsit fellinisre hangoltuk a látványt, szándékosan billegve akár a giccshatáron, hiszen ebben az előadásban Liliom belső moziját, vízióját látjuk, és ő szerintem egy romantikus csóka, még ha ez az életében nem is derül ki róla.
Az olvasónak, aki nem látta az előadást, annyit el kell árulnunk, hogy flashback technikát alkalmazol: Liliom az első jelenetben már leszúrva fekszik, a mentősök a színpad hátsó részében – mint egy lassított feltételen – az egész első felvonás alatt próbálják újraéleszteni, miközben Liliom előtt (és előttünk) lepereg, hogy is jutott a késszúrásig.
Gondoltunk arra, hogy az előadás nagyszínpadon megy, bérletben, sokféle közönségnek. Kellett egy mankó, hogy biztosan senki se „akadjon le” a történetről a kevert dramaturgia és a felnagyított transzcendens vonulat miatt, illetve folyamatos feszültséget is ad, ahogy a lassított, de teljesen realista életmentés ellenpontozza a színpad első részén megelevenedő emlékképeket.
Rendezőként egyébként sosem akarom megerőszakolni a darabot, hű előadásokat szeretnék készíteni, az alapvető szerzői gondolatokhoz hűeket. Amit itt látunk, az Liliom túlvilága, purgatóriuma, amit a saját lelkiismerete „teremt” a halál pillanatában. Nem feltétlenül pusztán a keresztény kultúrkörben gondolkodik, maga a lelkiismeret Liliom vallása. Arról szeretnék beszélni, hogy játszhatjuk a nagyfiút, de onnantól kezdve, ha kapcsolatokba keveredünk, hovatovább gyermekünk fogan, nos, attól a pillanattól mennyire a miénk az életünk? Én is voltam Liliom, a legtöbb férfinek van ilyen korszaka. De ma már ezek a felelősségvállalással kapcsolatos kérdések – nagycsaládos apaként – nyilván jobban érdekelnek, mint a szerelmi játszmák. Innen jött, hogy az égi fogalmazó szerepét például megosztottam Liliom majdani lánya, Lujza és dr. Reich kisfia között. Így a hátrahagyott gyermekek számoltatják el az öngyilkosokat. Azt szerettem volna, hogy ennél a résznél aztán végképp ne az legyen a fontos, hogy a mában vagyunk vagy a múltban, egy diszkóban vagy vurstliban, inkább ez a lelkiismereti szál legyen jelen minél plasztikusabban. A flashback miatt az előadásunkban másként hangzik el Liliom monológja is. Sokszor ez a pillanat arról szól, hogy a színész hitelesen haldoklik-e vagy sem, itt azonban ezen már túl vagyunk, a test elhagyta a lelket, de még nem kezdődött el az „elszámoltatás”, ezért a monológ az igazság pillanata tud lenni, az egyetlen másodperc, amikor Liliom nincs le- vagy elfedve.
Ebből a szempontból ez egy férfi nézőpontú előadás.
Elsősorban nem a szerelem természete érdekelt a sztoriban, pontosabban az is, de mindaz inkább Juli vonalán. Kátai Kinga egyébként elképesztően tisztán játszik, hagyja, hogy „csak” végigmenjen rajta ez a történet. Az is foglalkoztatott, hogy Liliom mitől „A Liliom”? Ebben az előadásban ezt elsősorban a zenében találtuk meg. Mondtam Szemenyei Jánosnak, hogy neked kell megcsinálnod Liliom tehetségét! Így Gábor Lacinak nem kell „Liliomkodnia”. Ezt Jani meg is oldotta, a zene a megszokottnál fontosabb része az előadásunknak. Ha szükséges, az érzelgősséget is súrolva fogalmazza meg, totál mai zenével Liliom belső rezdüléseit, ahogy többek között a leépülését is, amikor már Ficsúr szintjéig ér le. A fiatalabb nézők gyakran felismerik, hogy milyen kortárs zenei világra játszik rá Szemenyei János, mint például David Guetta vagy Parov Stelar, de Jani pont azért zseniális, mert mindezt úgy tudta megírni, hogy az idősebbek is kifejezetten szeretik benne a zenét.
Sűrítettél is.
Igen, ez egy olyan darab, amelyben az első felvonásban elhelyezi az ember a bombákat, amelyek aztán a másodikban robbannak. Madák Zsuzskával (az előadás dramaturgja – a szerk.) igyekeztünk a XXI. században már nehezebben fogyasztható részeket sűríteni. A visszajelzésekből az tűnik ki, hogy így tartani tudtuk az elsőben is a feszültséget, de nálunk is a második felvonás száll el igazán.
Néhány mellékszereplőnél a játszási hagyományhoz képest eltérő megoldásokat alkalmaztál. Nagyon szép Czegő Teréz és Bellus Attila szinte összenőtt kettőse Hollunder néniként és fiaként.
Azon sokat gondolkodtam, hogy miért dühös mindig ez az asszony? Ezt a választ találtam rá, hogy sérült a fia, aki így, ötvenfelé közeledve is örökké „fiú” marad. De ebben a sérültségében ott van valami többlet is: ő az egyetlen, aki látja Liliom – a testet már elhagyott – lelkét. Aztán összehúztuk Esztergályos és az orvos szerepét. Így sűrű pillanatok születtek. Egyébként mindig törekszem arra, hogy mindennek legyen meg a legaprólékosabb, realista miértje, de közben ne vesszen el a titok, a továbbgondolás lehetősége sem az előadásból.
Határozott döntés volt az is, hogy Ficsúrt ne egy fiatal, hanem egy középkorú színész, Farkas Ignác játssza. Kértem tőle, hogy ne egy formátumos alakításra törekedjen, hanem a jelentéktelenségre – ezt nem minden színész értené meg –, hiszen Liliom hozzá csapódása már a lefelé vezető út végső szakasza, ahol már az ördögöt is beengedjük a történetbe. (Nem véletlen, hogy a lépcsők a tér legbejátszottabb elemei.) A rablás mindennek már csak a hozadéka.
Marika (Madák Zsuzsanna) szerepe is módosult, hangsúlyosabb lett. Érdekes az is, hogy az elején még nyitott kérdés, hogy Liliom a két lány közül kit választ. De te miért éppen Urházy Gábor Lászlót választottad a főszerepre?
Régebb óta figyeltem Lacit, és egyszer – egy másik előadás hangbeállásán – egy pillanatra megláttam benne Liliomot. A próbafolyamat is igazolta a döntésemet, szép időszak volt ez az öt hét. Azt hiszem, többek között Debrei Zsuzsa (a diszkó tulajdonos Muskátné) is meg tudta mutatni tehetségének eddig talán kevésbé felszínre került rétegeit, de minden kollégám abszolút odaadta magát, jöttek velem, éreztem azt a pluszt, ami nem mindig adatik meg egy próbafolyamat alatt.
Lesz folytatás?
Úgy néz ki, lesz. Besenczi Árpád igazgató és Sztarenki Pál is jelezték – már a premieren, majd később is –, hogy mindenképpen szeretnék, ha újra rendeznék a 2018/19-es évadban. Még nem tudom, hogy végül az a darab lesz-e, amelyiket ez után ajánlottam nekik, és amely szintén régi álmom, mindenesetre én már érlelem magamban.
Turbuly Lilla
2017. április 19.
